Hírek
2015. december 09.
Elhunyt Vidákovics Antal
Elhunyt Vidákovics Antal táncművész, koreográfus, a Pécsi Horvát Színház alapítója.
Elhunyt Vidákovics Antal, a Pécsi Horvát Színház alapítója, aki mintegy 20 évig vezette a színházat. A Harangozó Gyula-díjas táncművész-koreográfust hosszú, súlyos betegség után, 68 éves korában szerdán érte a halál.
Vidákovics Antal 1947. november 28-án született Felsőszentivánon, horvát családban. Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, 1973-ban kapott diplomát a Pécsi Tanárképző Főiskolán.
A Baranya Táncegyüttes művészeti vezetője és koreográfusa volt 1970-től 25 évig. Gyűjtötte és színpadra állította szinte valamennyi magyarországi délszláv etnikai csoport táncait, Pécsett elsőként indította be a táncházat.
A koreográfus 1973-tól 26 évig a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának művésztanára, 1980-tól a Pécsi Nyári Színházban (később Pécsi Kisszínház) dolgozott vezető beosztásban.
Vidákovics Antal intézményesítette a magyarországi horvát nyelvű színjátszást: 1992-ben megalapította és vezette a Pécsi Kisszínház Horvát Tagozatát. Vezetésével 1995-től a Pécsi Horvát Színház már önálló intézményként működött, 2009-ig a színház igazgatója volt. 2003-tól az általa létrehozott Pécsi Szabadtéri Játékok igazgatója, a Pécsi Művészeti Gimnázium tanára, 2006-2007-ben a Magyar Táncművészeti Egyetem oktatója volt.
A Pécsi Horvát Színház és a Pécsi Szabadtéri Játékok vezetését 2010-ben a művész fia, Vidákovics Szláven vette át.
Vidákovics Antal színházi munkásságára az úgynevezett komplex színház jellemző. Koreográfusként több mint 20 rendezővel 40 színházi produkciót jegyez (Pécs, Kaposvár, Győr, Szeged, Kecskemét, Budapest, Szolnok, valamint Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Olaszország, Hollandia, Németország).
A Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában kisfilmeket és portréfilmeket rendezett (Hazulról hazáig, Rekviem egy faluért, Passió).
A Magyar Táncművészek Szövetségének 1973-tól volt tagja. Munkásságáért 1983-ban Janus Pannonius-, 1996-ban Marko Marulic-díjatkapott, 1997-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. 2013-ban Harangozó Gyula-díjat kapott.
Az alkotó ember csak önmagát adhatja
Juhász László 2012-ben készült interjúja Vidákovics Antallal...
Közel fél évszázada érkezik Pécsre a felsőszentiváni illetőségű bunyevác fiatalember, hogy édesapja óhaja szerint tanári diplomát szerezzen. Mindezt olyan robbanékonysággal, dinamizmussal teszi, hogy rövid időn belül ismertté válik a neve, előbb a főiskola falain belül, aztán városszerte. Egy virga lábú néptáncos robban be a köztudatba, aki tehetségéhez méltó erős egyénisége, öntudata, dühő daca okán rövid időn belül a Pécsi Tanárképző Főiskola Baranya Táncegyüttesének művészeti vezetője lesz. Ettől kezdve nincs megállás: az ifjú táncos-koreográfus újabb és újabb elismerést szerez határon innen és túl. Színpadi munkássága mellett alkotó-szervezője, alakítója a magyar és a horvát művészeti élet egymásra találásának is. Élete hetedik évtizedének derekán a nyughatatlan természetű művészt egy alattomos betegség megállásra kényszeríti, de Vidákovics Antal, a Pécsi Horvát Színház és a Pécsi Szabadtéri Játékok nyugalmazott igazgatója nem adja fel. „A Tóni” nem az a fajta. Reméli, hiszi a gyógyulást. Szemének csillanása, jellegzetes mosolya jelzi, hogy beszélgetésünk alatt ismét végigtáncolja, végigsistergi az emlékeit, újraéli mozgalmas, tartalmas életét.
- Minden emberre meghatározó hatással vannak a gyökerei, a szülői ház, a környezet, melyben értelme nyiladozik. Te miként élted meg gyermekéveidet egy magyarországi horvát család sarjaként?
- A két kultúra hatása, az, hogy nyomban két nyelv birtokosa lesz, feltétlenül gazdagítja az ember személyiségét. Főleg úgy, hogy a szülői házban éltek a bunyevác hagyományok, a mindennapi lét szerves részei voltak a régi szokások. Ezek olyannyira belém ivódtak, hogy a jeles ünnepeket azóta is a gyermekként átélt módon üljük meg. Sőt, ahogy mondani szokták, az anyatejjel szívtam magamba a bunyevác népdal, népzene motívumait. Édesanyám gyönyörűen énekelt, rengeteg dalt tudott. Későbbi gyűjtőmunkám alapja az ő dalos kincsestára lett.
- Ám e gyűjtés megvalósulásának előzményeként elengedhetetlennek gondolom, hogy a fővárosba kerültél, és a Horvát–Szerb Általános Iskola és Gimnázium növendéke lettél.
- Édesapám ragaszkodott hozzá, hogy a felső tagozaton és a középiskolában az anyanyelvemen tanuljak. Mivel kései gyermek vagyok, és születésem előtt egy nővérem és egy bátyám is meghalt, anyám igen nehezen viselte, hogy már tízévesen elszakadok mellőle, de belátta apám igazát. Hál’ Istennek az öregem keményen következetes volt, és ha nyaranta magyarul válaszoltam neki, nem állt rá a diskurzusra. (Ezt én is továbbvittem. A fiammal csak horvátul társalogtam, s mivel az anyanyelve bolgár, és Magyarországon él, három nyelvet beszélve nőtt fel.) Nekem óriási élmény volt a főváros. Habzsoltam az élvezeteket, rengeteget jártam színházba. Láttam a Gábor Miklós-féle Hamletet. Még nem igazán értettem, de így is lenyűgözött. Rendszeresen komolyzenei hangversenyeket hallgattunk. Persze ehhez olyan tanárok kellettek, mint első mesterem, Kricskovics Antal, aki napjainkra már több évtizede a Fáklya Horvát Művészegyüttes vezetője. Észrevette, hogy ügyes, ugribugri gyerkőc vagyok, és már kisiskolásként eljárhattam az együttese próbáira. Balettet is tanultam, életemmé vált a tánc, és egyre inkább rajongtam a színházért. Ebben is van szerepe a géneknek, mert apám – mint azt már felnőtt koromban megtudtam – jeles amatőr színészként játszott Felsőszentivánon. A Pesten, elsősorban Kricskovicstól felszedett igen értékes szellemi, erkölcsi muníció tudatosította igazán bennem a szülői örökség, a hagyományok jelentőségét is.
- Mi vezérelt Pécsre, hisz a fővárosban számtalan lehetőség kínálkozik egy művészembernek önmaga megvalósításához?
- Nagy garral jelentkeztem a Színművészeti Főiskola rendező szakára. Talán mert koreográfusképzés nem volt, és arra vágytam, hogy az én elképzeléseim szerint szülessenek meg színpadi produkciók. Persze nem vettek fel, viszont azonnal berántottak katonának. De ott sem került el a művészet, hisz az Egri csillagok forgatásán voltam török és magyar vitéz egyaránt. Leszerelés után szerződést kínált a Budapest Táncegyüttes, ahol profi táncos lehettem volna, de újra apám óhaja érvényesült: felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskola testnevelés-délszláv szakára. A tanulmányok önmagukban nem kötöttek le igazán. Ám egyrészt apám miatt nem hagytam abba, másrészt éreztem, hogy a főiskola – időközben Baranyára keresztelt – néptáncegyüttesében, melynek 1971-ben művészeti vezetője lettem, előbb táncosként, majd koreográfusként is kiteljesíthetem magam.
- Mielőtt erről beszélnénk, térjünk vissza a már megemlített gyűjtőmunkára. Úgy tűnik, a szülőktől és a Kricskovics mestertől tanultak további ismeretek szerzésére sarkalltak. Esetleg néprajzosként is szerettél volna kitűnni?
- Tudtam, hogy az autentikus néptánc, népzene nyelvezetét felhasználva szeretnék színpadi műveket koreografálni, és hogy ezek minél tökéletesebbek legyenek, gyarapítani kell a „szókincsemet”. Már elsőévesként néhány csoporttársammal a legkisebb falvakat is bejártuk gyalog, vagy busszal. Nem volt könnyű a határsáv miatt. Meg aztán eleinte technikánk sem volt a rögzítéshez. Lelestük a figurákat, és megtanultuk. Lábban tároltuk. Később persze használtunk magnót, filmfelvevőt, videokamerát. Leginkább lakodalmakban lehetett felbecsülhetetlen értékű motívumokat, táncrendeket, dallamokat felfedezni. Néhány sokat tudó öreg „csak úgy” megmozdulni sem volt hajlandó, de lagziban, egy-két pohár bor után már nem bírtak magukkal, és csodákat műveltek. Persze mi is helytálltunk emberül. Nem felejtem: Radics Márk és felesége Pécsudvardon, a Baraban Zenekar Felsőszentmártonban kápráztatott el. Olyan csodálatos archaikus zenét játszottak, amit ma már nem lehet hallani.
- A gyűjtés dokumentációja azért csak elérhető, s gondolom, ott akár a Barabán Zenekar is hallható?
- A magyarországi horvát etnikum teljes, addig fellelhető tánc- és zeneanyagát felgyűjtöttem, és ezeket a koreográfusi munkásságomban felhasználtam. A dokumentumokból létrehoztunk a Baranya Táncegyüttesnél egy folklórcentrumot, ahol az érdeklődők hozzáférhettek az archív képi és hangzó anyagokhoz. Csak remélni merem, hogy az utódaim ezt megőrizték.
- Ha már a Baranya Táncegyüttest említed, emlékeim szerint igen erős egész estés magyar táncokból álló blokkotok is volt. Magyar anyagot is gyűjtöttél?
- A Kárpát-medence néptánc-kincsének nagy vertikumát ismerve – amit Kricskovics Tónitól tanultam – állítottam össze az együttes műsorát. De elsősorban a Balkán folklórja számított szerelemnek. Illetve egy mikrovilág, a Dráva menti, horvátok lakta falvak tánckincse, mely sehol másutt nem lelhető fel. Ma is előttem van, ahogy dübörög a kóló, ez a sajátos ritmikájú rezgő tánc, itt-ott variálva, s erre a ritmusra a legények az alaplépések színesítéseként magyar verbunkos, csapásoló motívumokat adnak elő. Azon túl, hogy a látvány esztétikai és néprajzi szempontból is lenyűgöző és értékes, ennek a kettősségnek, a benne rejlő határtalanságnak máig érvényes filozófiája van.
- Ennek a gondolatnak napjainkban is erős üzenete van, remélhetőleg ezt nem is kell kommentálni. Ám érdekelne, hol látható az anyagról felvétel?
- Ismét csak a már említett Baranya archívumot javallhatom, illetve Zágrábban az Akadémia is „fogva tart” ilyen anyagokat, szó szerint, mert semmiképpen sem akarják visszaadni. Egy ideje nem is kérem, hozzájárulásnak, adománynak tekintem. Valamint Borbély Jolánék filmeztek arra, de csak a népszigetet alkotó nyolc falu egyikén, Lakócsán. Holott ez a motívumvilág e falvakon belül is változott, de sem a Dráva horvátországi oldalán, sem a környező magyar falvakban nem honosodott meg. Az én táncnyelvemnek viszont egyik igen fontos elemévé vált ez a motívumkincs.
- Ezeknek a dokumentumoknak nincs semmiféle tudományos igényű feldolgozása?
- Átfogó, összehasonlító írás nem született. Egy-egy tanulmány persze létezik, de a magyarországi horvátok folklórjának, táncrendjeinek írásos összegző megörökítéséről nincs tudomásom. De ez nem is az én világom. Nekem elég volt a gyűjtés, hogy ott lehettem, magamba szívhattam, és alkotóként felhasználhattam az anyagot.
- Alkotótevékenységednek jelentős részese volt az a Baranya Táncegyüttes, amely közel negyedszázadon keresztül az ország vezető együttesei közé tartozott, és Európa szinte minden pontján zajos sikerrel lépett fel, aratott fesztiváldiadalokat. Elismerésül kaptatok többek között Pro Urbe-díjat, Arany minősítést, „Örökös kiváló együttes” címet, és 1972-ben a „Ki Mit Tud?” döntőjébe is bejutottatok. Mi volt a recept?
- Mindenekelőtt vasfegyelemmel, rengeteget dolgoztunk. Tudtuk, mit akarunk. Már a kezdetektől meggyőződésem volt, hogy az összegyűjtött táncanyagot nem egy az egyben kell bemutatni, hanem annak felhasználásával új produkciót kell létrehozni, a színpad törvényszerűségeit figyelembe véve. Még akkor is, ha nem egyfajta tematikus koreográfiáról van szó, hanem egy népcsoport táncainak előadásáról. Az alkotó embernek, még ha ilyen, kvázi szent anyaghoz is nyúl, önmagát kell adnia, a saját gondolatait kell tolmácsolnia. Alkotóműhelyként dolgoztunk. A legértékesebb munkáim is ebben a „Baranyás” időszakban születtek, és ebből a műhely-légkörből táplálkoztak, még akkor is, amikor más formációkkal, vagy műfajokban dolgoztam. Olyan magas színpadi, előadói kultúrával bíró táncosaim voltak, akik akár prózai előadásokban, színészként is megállták a helyüket.
- Nem lehet véletlen, hogy Eck Imre is elismerte az együttest, és alkotótársként kezelt benneteket. Miként emlékszel vissza az első találkozásotokra?
- Imre is zsűrizett egy rendezvényen, ahol a Szent Iván éjszakája című koreográfiámat mutattuk be – egy balladát a felsőszentmártoni sámánról. A történetet idős adatközlők mesélték. A zenéjét is a saját gyűjtött anyagomból szerkesztettem. Abban az időben szentségtörés volt megjelenni ilyen elvont anyaggal, amikor mindenki autentikus táncot adott elő. Nem is nyertünk. Eck viszont biztatott, hogy jó úton járok, ne hagyjam magam eltántorítani. Olyannyira komolyan vett, hogy mint pályakezdőt meghívott a Művészeti Gimnázium induló tánctagozatára tanítani. Szabályosan féltem: meg tudok-e felelni az elvárásainak.
- Úgy tűnik, igen, hisz huszonhat évig tanítottál az intézményben.
- Imre bizalommal volt irántam, és elfogadott. A félévi vizsgák számomra is megmérettetést jelentettek a mester előtt, hisz a gyerekek az én koreográfiáimat táncolták. Sokat segített nekem Imre nyitott személyisége. Bejárhattam az óráira, sőt, a Pécsi Balett próbáira is. Én ösztönösen is vonzódtam a polifonikus szerkesztési módhoz. Mániákusan szerettem, ha sok táncos egyszerre többféle variációt táncol, és a különféle lépésanyag, formavilág mégis harmóniát mutat, egyben expresszív élményt nyújt. Imrétől ennek a módszernek sok titkát leshettem el. Zsenialitása csodálatos pedagógiai érzékkel párosult. Nagy adomány, hogy őt is mesteremnek vallhatom.
- Közös munkálkodásotok jellemző példája a Vonzódások című darab, amelyben a balett-elemeket Eck koreografálta, a néptáncos részt pedig te készítetted, és ezek izgalmas montázsát láthatta a néző.
- Hasonló koncepció jellemezte az A szerelem és A fából faragott királyfi című munkánkat is. Imre szerette a néptáncot, népzenét. Különösen a balkánit. Tudta, hogy ez az ő nyelvezetét is gazdagítja. Számos koreográfiájában felhasználta, és én taníthattam be a balettművészeknek a lépéseket.
- A pályafutásod, munkásságod igen plasztikusan köthető egy-egy meghatározó alkotótárshoz, vagy intézményhez. A hetvenes évek végétől ilyen személy Bagossy László és intézmény a Pécsi Nyári Színház, melyből aztán kinőtt a Pécsi Kisszínház, a Pécsi Horvát Színház és ennek égisze alatt az Anna utcai Nyári Játékok, majd Pécsi Szabadtéri Játékok is. Bagossy lett az a játszótárs, aki a te ízlésednek, alkotói látásmódodnak is megfelelő totális, vagy komplex színházat preferálta, és akit Eck Imre is elismert, és alkotótársául fogadott. Nem véletlen, hogy az ő nevükkel fémjelzett Pécsi Nyári Színház vált az említett totális színházjátszás egyik hazai fórumává. Olyan jelentős, így utólag mondható, korszakos előadások születtek, mint az Antigoné, a Székelyfonó, vagy a Szentistvánnapi búcsú.
- Megint csak a sors adományát említhetem. Bagossy az a rendező, akivel nagyon értettük egymást. Végigdolgoztuk a nyarakat. A Baranya Táncegyüttes is benne volt a legkülönbözőbb produkcióinkban. Számunkra kedvezően a tánc kiemelt szerepet kapott a Nyári Színházban, így nemzetközi néptáncfesztiválokkal színesíthettük a programot. Bagossy mint igazgató jeles képző- és zeneművészeket, írókat is bevont a munkába. Bachman Zoltán, Erdős János, Hevesi András, Kertész Attila, Kircsi László, Pinczehelyi Sándor és Sárosi István lettek társaink.
- Bagossy Lászlóval közösen hoztátok létre a Pécsi Kisszínház horvát tagozatát is, ami később az anyaország határain túl egyedüliként működő horvát nyelvű színházzá nőtte ki magát. Mi motiválta ezt a folyamatot?
- Krleža Szentistvánnapi búcsú című darabjának tettyei sikerén felbuzdulva határoztuk el, hogy horvátul is eljátsszuk a produkciót. A terv megvalósítására 1990-ben értek meg a feltételek. Az eszéki színház művészeiben és Zvonko Ivković intendánsban készséges partnerre leltünk a végül nem mindennapi sikert eredményező vállalkozáshoz. Még az igen szigorú horvátországi kritikusok is csak elismerően írtak a spliti Horvát Dráma Fesztiválján az év legjobb előadásának kikiáltott produkcióról. Mindezt megfejelve Bagossyt is, engem is tagjai közé fogadott a Horvát Színházművészek Szövetsége. Ezután 1992-ben Budán, a Várszínházban ünnepélyes keretek között megalakult a Pécsi Kisszínház Horvát Tagozata.
- A Pécsi Kisszínházat az illetékesek később nemhogy megerősítették, de igen nemtelen eszközökkel ellehetetlenítették. Színházi jogkörét egy azzal nem rendelkező, de arra áhítozó intézménynek adták, mely aztán hagyta lepusztulni, tönkremenni a nyári játszóhelyeket is. Benneteket is eltávolítottak, ám ezt a döntést a munkaügyi bíróság felülírta. Ennek ellenére a horvát tagozatot is a megszüntetés veszélye fenyegette, annál is inkább, mert az épületre igényt tartott az egyház.
- Igen, de az ügy erős politikai színezetet kapott a kulturális autonómiát biztosító nemzetiségi törvény értelmében, amit nem lehetett negligálni. Ezután 1995-ben ugyan létrejött a Pécsi Horvát Színház, de az illetékesek engem ismételten megpróbáltak eltávolítani, ám úgy a horvátországi, mint a pécsi értelmiség határozottan kiállt mellettem, és ezt erősítette meg az Országos Horvát Önkormányzat is. Így előbb megbízott, majd mindenféle huzavona után kinevezett igazgatója lettem a Pécsi Horvát Színháznak.
- Gondolom, valamelyest feledtette a kellemetlenségeket, hogy a következő években előbb a Horvát Köztársaság elnöke tüntetett ki munkásságod elismeréseként a Danica Rend – Marko Marulić-díjjal, majd itthon megkaptad a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét és a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét.
- Örültem ezeknek az elismeréseknek, persze. De leginkább a legelső kitüntetés, az 1983-ban kapott Janus Pannonius-díj motivált. Egyrészt mert a pályám csúcsán voltam, másrészt mert olyan művészekkel együtt kaptam, mint Vári Éva és Amerigo Tot. Mit mondjak, kellőképpen feszélyezetten éreztem magam közöttük.
- A Pécsi Kisszínház megszüntetésekor megváltál a Baranya Táncegyüttestől. Miért?
- Életem leggyönyörűbb éveit töltöttem az együttessel a hetvenes, nyolcvanas években. Sohasem éreztem azt a felhőtlen, kirobbanó alkotó örömöt, mint abban az időszakban. Megfogadtam, hogy az erre a korra jellemző néptánc-produkciókat soha többé nem csinálok. A Baranyához, Eck Imréhez és Bagossyhoz kötődő negyedszázadot úgysem lehet felülmúlni.
- Az Anna utcai épület udvara a Horvát Színház intézményesülésével egy időben ismét nyári előadásoknak adott otthont, 2003-tól pedig Pécsi Szabadtéri Játékok néven újra teljes üzemben működött a tettyei és a Káptalan utcai játszóhely is. Mi motivált?
- Érthetetlen volt számomra, hogy senki sem lép ezeknek a gyönyörű helyszíneknek a felújítása érdekében. Valakinek meg kellett tennie. Szerencsére a kollégáim segítettek, és eleinte a város vezetése is sokat tett a sikerért. Ez a lendület sajnos 2010-ig fokozatosan alábbhagyott, és az Európa Kulturális Fővárosa program sem vállalta fel a Szabadtéri Játékok támogatását. Visszazuhanhatunk a kezdeti állapotba.
- Sőt, a helyzet ennél is rosszabb, hisz a Tettyei Romok, mint játszóhely ellehetetlenült, és a Káptalan utcai Szabadtéri Színpadra is ráférne a felújítás. De hagyjuk is. Ezen már nem segíthetünk. És várospolitikai kérdéseket sem érdemes feszegetnünk. Persze te nem tudod ezeket elkerülni, hisz Szláven fiad, aki az utódod az Anna utcai intézmény igazgatói székében is, csak-csak megkérdezi az öreget egy-egy döntése helyességéről, az adódó probléma megoldásának mikéntjéről?
- Persze, szoktunk beszélgetni a teendőiről. Elmondom a véleményemet, de végül is csak önmagára van utalva. Tudjuk, a kultúrára sohasem volt elegendő pénz, de ami napjainkban történik, az nagyon elkeserítő. Nem irigylem a mai fiatalokat, főleg a vezető beosztásúakat, akik ilyen körülmények között csodát akarnak csinálni. Márpedig a színház, a művészet maga a csoda.
- Gyönyörű helyen, a Baranya megyei Szemely községben élsz feleségeddel, Bálint Évával, aki alkotói munkádnak nem csupán a nyugodt hátterét biztosította, de aktív részese is volt annak táncosként, társkoreográfusként egyaránt. Mindketten erős egyéniségek vagytok, és emlékeim szerint munka közben nem voltál egy könnyű eset. Meg kellett küzdenetek egymással egy-egy produkció kapcsán az igazatokért?
- Éva az élet minden területén hűséges társam, így a munkában is az volt. Igaz, a legtöbbször az én akaratom érvényesült, de az ízlése, szakértelme, remek meglátásai segítettek abban, hogy ne tévedjek nagyot, ne menjen félre az adott produkció. Ehhez persze az kellett, hogy keményen, következetesen védje a saját álláspontját.
- Bár jeles ünnep alkalmával csak a szépről kellene beszélnünk, de tény, hogy az intézmény költségvetése nemhogy nőne, de jelentősen csökken. A színház bővítésével kapcsolatos terveid pedig talán már az álmodozás szintjén is illuzórikusak. Igaz, s ez reményt sugall: Szláven hasonló intenzitással harcol a fennmaradásért, a nívós munka feltételeinek megteremtéséért, mint ahogy azt te tetted. A húszéves Pécsi Horvát Színház jövőjével kapcsolatban mi a meglátásod?
- A jövőbe csak optimistán szabad nézni. Különben mi motiválná az embert…? Ha nem hiszel a kitűzött cél megvalósításában, nem is tudsz érdemben tenni érte semmit. Tudom, hogy Szláven sem fogja feladni, hiszen a színház az élete. Arról nem is beszélve, hogy – mivel Zágrábban végezte a Színművészeti Akadémiát – nálam sokkal jobb horvátországi kapcsolatai vannak, ami nem elhanyagolható. Az előző kultuszminiszter például a baráti társaságához tartozott. Szláven jó úton jár, és ez fontos a színházunk jövőjének szempontjából. Az ő irányításával, valamint a horvát és a magyar kulturális és politikai élet ifjú képviselőinek segítségével talán még az áhított bővítés is megvalósul egyszer. Meggyőződésem, hogy az általunk létrehozott szellemi műhely, a Csopor(t)-Horda tagsága, az „idősebb” magyar és horvát művészek is segíteni fogják ezt a törekvést. Én már valószínűleg nem, de a gyerekeink remélem, megérik, hogy vége lesz ennek az őrült gazdasági és emberi válságnak, ami az országunkat napjainkban jellemzi. Az érték önmagáért lesz az, ami, és nem a politika színezetének, a hatalom érdekeinek következtében.
